Németh József

Videoton Elektro-PLAST Kft. - nyugalmazott Üzemvezető
  • Mikor és miért kezdtél el a VIDEOTON-nál vagy annak elődeinél dolgozni?
    1966 július 12-én kezdtem el a munkát, de már előtte is dolgoztam a nyári szünidőben, hiszen az embernek tapasztalatot kellett abban az időben szerezni, és kellett a pénz az iskolára. Azért válaszottam a VIDEOTON elődjét, azon belül is azt a részt, ahol elektroncsőgyártással foglalkozott a cég, mert gyerekkoromban modelleztem, vonzódtam a finommechanikai dolgokhoz, ebbe pedig az elektroncső nagyon beleillett. Annak idején sokan elhelyezkedtünk a cégnél, egyedül én mentem ebbe az irányba. De nem bántam meg, a szívem csücske volt a finommechanika. A nagy gépek valahogy nem voltak nekem szimpatikusak, ez viszont igen.
  • Tehát gyakorlatilag 1966-tól végigkövetted a tulajdonosváltásokat, és folyamatosan eljutottál a VIDEOTON korig?
    Igen, elmondhatom, hogy csak a körülmények változtak, én nem. Annak idején az volt a módi, hogy mindegy milyen iskolája volt egy embernek, betanított munkásként kellett kezdeni. Akkor még 3 műszak volt, vasárnap reggel 6 órakor fejeztük be a hetet, nem volt szabadszombat. Ekkor mindenkinek gépen kellett dolgozni, hogy tapasztalatot szerezzünk. Ez a későbbiekben nagyon hasznos volt, mivel meg tudtam becsülni a munka értékét, és úgy is közelítettem a munkatársaimhoz, hogy tudtam, mit jelent a fizikai munka. Mindig tiszteltem, értékeltem, és nagyra tartottam azokat a kollégáimat, akik gépeken dolgoztak, de természetesen a többieket is.
  • Mikor mentél nyugdíjba?
    Durván 15 évvel ezelőtt, de utána is még dolgoztam, kellett segíteni több területen. Amikor elmentem nyugdíjba, felajánlottam, hogy szívesen segítek, ez még most is így van. Nem szakadtam el a cégtől, követek minden eseményt vele kapcsolatban a volt munkatársaimon keresztül, illetve a jelenleg aktív munkatársaimmal is tartom a kapcsolatot. Nincs olyan történés a cégen belül, amiről én ne hallanék, és ne lenne róla véleményem, ami néha pozitív, néha pedig picit azért húzom a szám.
  • Milyen volt a régi időkben itt dolgozni?
    Annak idején mi itt a technika felső fokát képviseltük, nagyon nagy fegyelem és összetartás kellett ehhez a munkához. De ez szinte magától ki is alakult, családias volt a hangulat. Az emberek munkaidő után is összejöttek, jobban, mint ma. Ma már inkább az tapasztalható, hogy mindenki rohan, megy haza, és nem töltenek egymással annyi időt az emberek, mint régen.
  • Ezt már mástól is hallottam, hogy ez volt nagyon különleges, hogy ez nem csak egy vállalat volt, hanem tényleg egy nagy család, ahol a barátok, családok, gyerekek is ismerték egymást.
    Bizony, bizony. Évente kétszer-háromszor mentünk kirándulni. Autóbuszos kirándulásokat csináltunk, ahol a csapat még jobban összekovácsolódott, és ez utána a munkában is meglátszott. Sok női dolgozónk volt, a férjeik különböző helyeken dolgoztak. Többen is megkerestek, hogy ha bármire szükségem van, szívesen segítenek, pedig nem is egy cégnél dolgozunk. Ez nagyon jólesett.
  • Ez azért adott egy biztos alapot, hogy még könnyebben tudj együtt dolgozni a munkatársaiddal, igaz?
    Így van. Pont a múltkor olvasgattam a 2008-as műszaknaplót, akkor a műanyaggyártásnak voltam a vezetője. Furcsán vettem tudomásul, hogy milyen kemény voltam én annak idején. Mostmár nem lennék olyan kemény, sokkal racionálisabb, nyugodtabb lennék. Az ember az élet során egy kicsit azért elcsendesedik, letisztulnak benne a tapasztalatok. De akkor nagyon kemény voltam, és mégis ragaszkodtak hozzám az emberek, a többségük szeretett.
  • Igen, szerintem, ha az ember szigorú, de közben igazságos, és kiáll a munkatársaiért, azzal nincsen semmi baj.
    Igen, mert ahogy az elején mondtam, megtanultam tisztelni a munkát. Örökké az volt a véleményem, hogy a legjobb tábornok se ér semmit, ha nincsenek jó katonái.
  • Így van, ezzel teljesen egyetértek. Nézzük akkor végig ezt a hosszú pályafutást. Mik voltak pontosan a feladataid, milyen nagyobb váltások voltak a karrieredben?
    A csúcs az üzemvezetés volt, ennél feljebb nem tudtam menni, de nem is nagyon szerettem volna, megtaláltam itt a helyemet. Ahogy már említettem, gépen dolgoztam 3 műszakban, utána pedig diszpécser lettem. Ezt most logisztikusnak hívják. Termelési terveket készítettem, jelentéseket adtam le, anyagellátást biztosítottam, ez mind a munkaköröm része volt. Aztán jött a honvédség, ekkor sajnos két évig meg kellett szakítanom a munkát, tartalékos tiszti iskolába jártam. Visszatérve lettem művezető, majd üzemvezető. Ez 1970-ben volt, egészen a nyugdíjba vonulásomig. Amikor elmentem nyugdíjba, itt Kaposváron a Philipsbe is besegítettem még, a porszívógyártás elindításába. Sokat segítettem Marcaliban is, a Sanyo, Panasonic gyártásában, ott volt pár bökkenő. Általában azt vettem észre magamon, hogy egy olyan jolly joker ember voltam, hogy semmitől nem riadtam vissza, mindent megpróbáltam legyőzni. Azt vallottam, hogy nincsen lehetetlenség, csak tehetetlenség. Ez a hozzáállás nagyon sok esetben bejött. Így álltam neki minden feladatnak, ezt pedig a vezetőim is felismerték, és mindig oda tettek, ahol valami baj volt.
    Nagyon misztifikálták annak idején például a lámpagyártást. Ha nekiálltam valamit kritizálni, azt vettem észre, hogy azt az üzemrészt is hozzám csatolták. Volt, amikor 480 fő dolgozott velem együtt.
  • Ez egy szép szám!
    Igen, bár nem tűnt el nyomtalanul, ez nagyon kivette az energiát az emberből. De nem bántam meg, ez is csak annak köszönhető, hogy szót értettem az emberekkel. Ez ma is nagyon fontos, épp ezért szoktam dühös lenni, amikor azt látom, hogy a mai vezetők nem tartják a kapcsolatot a dolgozókkal olyan szinten, ahogyan kellene.
  • Tehát szerinted ez egy kulcsmozzanat, igaz?
    Igen, kulcs ahhoz, hogy az információ meglegyen oda-vissza, és kialakuljon a bizalom, mert akkor tudunk egymásra számítani.
  • Hogy viselted a 80-as évek végét, 90-es évek elejét, amikor elég komoly változások történtek itt Kaposváron?
    Megmondom őszintén, akkor én nagyon-nagyon nagy hibát követtem el, mert a rendszerváltás előtt nem ismertem fel azt, ami a rendszerváltást követően az új helyzetnek megfelelt volna: hogy nem a marxista egyetemre kell járni, különböző politikai iskolákat elvégezni – amire egyébként, hozzáteszem, kötelezték az embert, hogy megtarthassa a pozícióját – hanem a nyelvet kellett volna megtanulni, csak ezt nem ismertem fel, és ezért a mai napig szidom magamat. Bár 50 év felett, főleg, ha valaki nem humán beállítottságú, ez már nagyon nehezen megy. Ez visszaköszön a mai napig.
  • Azt mondod, szerinted tudtál volna még jobban, vagy más módon is dolgozni, ha megvan a nyelvtudásod?
    Igen, feltétlen. Készségszintre kellett volna ezt fejlesztenem. Ezt is üzenném a fiataloknak, hogy ez nagyon fontos. Olyan szinten, hogy ne kelljen gondolkozni, hogyan fejezzük ki magunkat, hanem ez készségszinten menjen. Ezt én már sajnos nem tudom pótolni.
    Jártam is úgy, amikor a Sanyo-nak segítettem Marcaliban, hogy mindig kifordultak a sorból az üzemvezetők, és nekem kellett az újakat betanítani. Jött egy alkalommal a Sanyo termelési vezetője meglátogatni minket, hogy tárgyaljunk. Volt egy asszisztensnője, Tomoko, nagyon kedves japán hölgy volt, és jól tudott magyarul. Megkértem, hogy tanítson meg néhány japán szóra, hogy legalább köszönni tudjak. Meg is tanultam néhány fontosabb szót. Pont ekkor érkezett a küldöttség, én pedig amikor arra jártam, mindegyiküknek odalöktem egy ilyen köszönést. Csak azt nem értettem, miért mosolyog rajtam mindegyik. Utána tudtam meg, hogy a köszönést, amit én megtanultam, csak kisgyerekek használják az iskolában Japánban, ők köszöntik így egymást. De szerencsére a feszültség eltűnt utána, az egész nap jó hangulatban telt. Mivel én csak jót akartam nekik, nem volt ebből probléma.
  • Van még ilyen vicces, vagy szívedhez közeli sztorid, ami itt történt a cégnél?
    Megmondom őszintén, más most nem nagyon jut eszembe, mindig a munkára koncentráltam. Bár erről a volt munkatársaim jobban tudnának mesélni, amikor nyugdíjba mentem a műanyagból, akkor kaptam tőlük egy kötetet. Szépen be volt kötve, rajta volt a fényképük is. Az volt a címe: „Aranyköpéseim”. Kitett egy kötetnyit.
  • Mondasz belőle egy-kettőt?
    Például: „hol éltek ti, biciklibelsőben?” Minden nap tartottunk értekezletet, fontos volt, hogy kövessük az eseményeket, hogy ki tudjuk elégíteni az igényeket. Nem állhattunk le, mert az nagyon kemény pénzeibe került volna a cégnek. Mindig kontrollálni kellett, hogy hol tartunk, és az embereket is össze kellett tartani. De arról persze sejtésem sem volt, hogy eközben az asztal alatt valaki írja, hogy miket mondtam. Ez a könyv most nagyon jó emlék, bár volt benne néhány olyan is, amit nem is én mondtam.
  • Mit jelent számodra a cég, mit adott neked a VIDEOTON?
    Azt kell, hogy mondjam, hogy az életet. Az életet adta, és nem csak nekem, hanem 230 társamnak is, amikor 97-ben a VIDEOTON megvette a gyárunkat. Ez Tunkli Misinek is köszönhető, aki nagyon támogatott minket ebben az időben, ezúton is köszönöm neki. Borzasztóan el voltunk keseredve ekkor, nem tudtuk, hogy utcára kerülünk, vagy mi lesz velünk. Itt jött a képbe a VIDEOTON, és munkát adott mind a kétszázharmincunknak, nekem többek között arra is lehetőséget adott, hogy tisztességesen mehessek nyugdíjba. Nem igaz, hogy a VIDEOTON-ból nem lehet nyugdíjba menni, itt van rá az élő példa.
  • El lehet menni nyugdíjba, de én úgy érzem, annyira szeretitek, hogy néha-néha azért visszajöttök, nem?
    Egy fél szó is elég, mi már itt vagyunk, ez mutatja a legjobban, mennyire szerettünk itt lenni. Persze voltak hullámvölgyek és csúcsok, de soha nem arra koncentráltam, hogy mi ebben a rossz, hanem végig a szépre, a jóra. Az ember téved, elkövet hibákat, de olyan nagyokat azért nem. Visszagondolva sok mindent még jobban csinálnék, azért is, mert maximálisan lojális vagyok a VIDEOTON-hoz, mert biztosította nekem és a családomnak, hogy ne legyen problémánk, emelt fővel élhessünk most is. Ezért nagyon hálás vagyok. Sok olyan munkatársam volt, akik nem bírták az iramot, én hála Istennek bírtam. Nem számoltam össze, hány évet dolgoztam én összesen, 50 körül biztos. Bár még most is dolgozom, már tulajdonképpen hazajárok ide, nem idegen ez nekem. Ez alatt az elég hosszú idő alatt összesen 3 nap táppénzen voltam, azt is csak azért, mert otthon ért egy baleset. A szabadságaim nagy részét mindig bent hagytam, ennyire kötődtem a céghez.
  • Kaposvári vagy?
    Igen.
  • Akkor a mai napig itt éltek, igaz?
    Igen, itt születtem és itt is élek még mindig.
  • Gyerekek, unokák, dédunokák vannak már?
    Dédunoka még nincs, mivel 17 éves a legnagyobb unokám. Ő is már rendelkezik angol középfokú nyelvvizsgával és jogosítvánnyal, én azért ösztönzöm őket arra, hogy ne kövessék el azt a hibát, amit én elkövettem; készüljenek fel az életre. Három lány és egy fiú unokám van. Büszke vagyok rájuk.
  • Üzensz valamit a jövő kor VIDEOTON-osainak?
    Feltétlen. Becsüljék meg a VIDEOTON-t, mert akkor a cég is meg fogja becsülni a dolgozóját. Remélem, még élünk sokáig, hogy örülhessünk a cég sikereinek, és ha kell, mi is támogatjuk mindenben, ahogy a VIDEOTON is tette azt.